bejelentkezés

(regisztráció)

Szólj hozzá! »

név:
[e-mail]:
tárgy:
hozzászólás:
kód: captcha image

Miki – blog

Triglav, második nekifutás

#517 – Miki

2004-08-02 00:00:00

összes kép

2004. július 30. – augusztus 1.

Hat. Ennyi lett a létszáma kis csapatunknak, akik végül feljutottunk a csúcsra. De ne vágjunk egyből a dolgok közepébe.

Június 23-24-én a Baraka Szlovén-éxtrém túrája keretében megpróbáltuk meghódítani a Júlia-alpok legmagasabb csúcsát. Az akkor még vastagon hó borította hegy viszont nem hagyta magát. Sem a jeges út, sem pedig a másnap reggeli köd nem tette lehetővé a csúcstámadást. A kaland egyeseknek kudarcot, másoknak csak kis bosszúságot jelentett, de az elhatározás megszületett: márpedig újra nekivágunk és előbb-utóbb legyűrjük a meredek sziklákat! Ez az alkalom pedig alig egy hónap múlva el is érkezett.

július 30.

A 2 órára tervezett indulás nem az első sikeres megmozdulása volt a csapatnak, de reménykedtünk, hogy a későbbiekben jobban a mi akaratunk szerint alakulnak majd a dolgok. 2 óra 50-kor két autóval elhagytuk az Osztyepenkónál lévő üzemanyagtöltő-állomást és nagy tempóban Hegyeshalom felé vettük az irányt. Az egyik autóban Ancsa, Szandra és Gábor, míg a másikban Betti, Kálmán és jómagam utaztunk. Kálmán diktálta a tempót, de a félszemű Ford végig a nyomunkban maradt _.

A határon szerencsére gyorsan átjutottunk, de nem volt vesztegetni való időnk, söpörtünk tovább Szlovénia felé. Parndorf-nál letértünk az autópályáról és Eisenstadt felé rövidítettünk, reméljük nem csak távolságban. Az eseménytelen utat Graz előtt a walki-talki-n keresztül Szandra szakította meg, mondván jó lenne megállni a következő Rosenbergernél. Tankolás és egyéb folyó ügyek elintézése után hárman beszélgettünk a kocsinál és vártuk, hogy a csapat másik fele is előkerüljön. A kis pihenő már 30 perce tartott, mikor a walki-talki-n jelezték, hogy ideje lenne indulni, de továbbra sem voltak sehol. Végre kisétáltak, boldog mosollyal arcukon, majd az autójukat is megtalálták. Mi kicsit bosszankodtunk a 20 perc veszteségen.

Jó ütemben haladtunk tovább, csak néha-néha kellett lassítanunk útfelbontások alkalmával. Elsuhant Graz, Klagenfurt, és Villach előtt délnek fordultunk a határ és a Karawanken-Tunnel felé. A hátáron 5-10 perces sor volt, majd az alagútért „büntettek” minket 6,50 euróra, de megérte a rövidítés, mert nem éjszaka akartunk sátrat verni. Az alagút után egyből Kranjska Gora felé vettük az irányt, majd pár km után ismét délnek, Mojstrana irányába.

Itt balra! - tűnt ismerősnek egy kis mellékutcának látszó elágazás. És valóban, kis fatáblácskákon Radovna és Krma felirat _ volt olvasható. Elhagytuk Mojstranát és az aszfaltot is egy rövid időre, majd az út kiszélesedett és újra normális útburkolaton haladtunk Zg. Radovnáig, bár az út meredeksége helyenként nem volt átlagos (18%). A falu után újabb elágazás, Krma jobbra, _ majd Krma ismét jobbra, már csak 5 km. _ Innen már csak kavicsos út vezetett, a buszból jól ismert huppanókkal tarkítva. Útközben többször megcsodáltuk a sátrazni, tüzet rakni, és még sokmindent tilos táblákat. Magunk mögött hagytuk a Kovinarska Koca túristaházat, majd rövid eszmecserére megálltunk a kisháznál, ahol anno már a busz sem tudott tovább menni. Sajnos a tulajdonosok éppen sütögettek a kertben, így gyorsan továbbmentünk az utolsó parkolóig, ahol két autót találtunk.

Már majdnem teljesen besötétedett, így fejlámpával kellett sátrat verni, amit kis bizonytalankodás után mertünk csak megtenni. Gyors vacsorafőzés után ágyba bújtunk és reméltük, hogy legalább reggelig hagynak aludni, és csak utána büntetnek meg...

július 31.

5 óra 50-kor keltünk, bár füldugó nélkül alvó társaim már hajnali 1 órakor, majd 3 és 4 órakor ismét, végül 5-től folyamatosan érkező autókról számoltak be. Tele is volt a parkoló mikor kidugtam a fejem a hűvös levegőbe. Rohamtempóban összecsavartuk a sátrakat és hálózsákokat, de a készülődés, ___ a reggeli és a Ford kulcsának keresése fél 8-ig eltartott. Bár nem került elő, végül a pótkulcs segítségével bezárult az autó és nekivágtunk az útnak.

Kellemes tempóban haladtunk, váltott vezetéssel :), de az idő kezdett egyre melegebb lenni és egyre többször hallatszott, hogy jól esne már egy kis pihenés. De nem úgy van ám, hogy bármikor megállunk, azt' pihenünk ahol jól esik! Kálmán kiadta az utasítást és jó példát mutatva az élre állt: 1 órát megyünk, 20 percet pihenünk. Az 1 óra elteltével pont elértük a törpefenyők közti kis tisztást. _ Ideje volt kifújni magunkat egy kicsit és előszedni a napkrémet.

20 perc múlva ismét hátunkra vettük a zsákokat és nekivágtunk a következő etapnak, amit valami ebédfélével zártunk le.

Közben nem vettünk észre egy útelágazást, így aztán nehezített úton mászhattunk fölfelé _. Végül a harmadik szakasz alkalmával egyszer csak a mentőhelikopter leszállópályáján találtuk magunkat _. Nem bántuk, mert szépen látszott, hogy innen is könnyedén elérhetjük a házat és jóleső örömmel csodáltuk a közeli domboldalban a birkanyájat _. A menetelés és pihenés váltakozásait ekkor már csak Szandra tudta követni, aki keményen be is tarttatta velünk, mikor Ancsával idő előtt pihenni próbáltunk.

A Triglavski Dom egyre közeledett, végül háromnegyed 1-kor megpillanthattuk a rengeteg embert, akik a teraszon ücsörögtek. Szegény Ancsát pedig visszazavartam a végén egy kép erejéig _. Mi félig megkerülve a házat találtunk helyet csúcsra néző kilátással. Az orrunkat befogtuk...

Bejelentkeztünk, megmosakodtunk, újra megebédeltünk. A korai érkezést tekintve a lányok úgy határoztak, hogy 2-kor akár tovább is mehetünk. A felesleges cuccokat, mint kötél, beülő és egyebek nem akartuk felcipelni, ezért a lányok hátizsákjaiba tömtük és a recepción hagytuk. A nagy megkönnyebbüléstől fél 2-kor menetkészek voltunk és az alig bárányfelhős időben megtámadtuk a csúcsot _.

1 óra, látszott a táblán, de mi nem akartuk nagyon elkapkodni. Komótosan haladtunk felfelé _. A szint egyre fogyott és mi egyre magasabban találtuk magunkat. Elértük a Kis Triglav-ot, megelőztünk egy 4 fős magyar csapatot, és másztunk tovább. Bár az út egyre kitettebb lett _, rendületlenül kitartottunk. A csúcsot kézenfogva egyszerre értük el, kicsit több mint 1 óra alatt.

Pihenés, fényképezés _, csúcscsoki következett, plusz bizonyítékként pedig Triglav pecsét került Ancsa, Betti és az én útlevelembe. A csúcscsokik _ szakmai beosztása a következő volt: orvosok Milka, közgazdászok Ritter Sport, IT-részleg energiaszelet fogyasztásával ünnepelte a csúcsot. Időnként süvítő hang kiséretében egy vitorlázógép zúgott el fejünk felett, néha 5-10 méterre is megközelítve a csúcsot.

A sűrűsödő és sötétülő felhők végül is indulásra kényszerítettek minket, de aggodalmunk alaptalannak bizonyult, aznap nem jártak sikerrel. 5 óra előtt elértük a turistaházat, ahol bevált helyünkön egy-egy doboz sörrel ünnepeltük sikerünket _. Na jó, volt, aki teával... Mentek az SMS-ek, Márk helyett még egy középkorú hölgyet is felhívtunk, hogy elújságoljuk a nagy hírt _.

Sokáig süttettük a hasunkat _, míg elkezdett korogni és rászántuk magunkat a vacsorára. Némi félreértések miatt töméntelen mennyiségű palacsintát fogyasztottunk, aztán persze mégis ki kellett fizetni. Egyel többet, de inkább nem vitatkoztunk.

Éjszakára külön szobát kaptunk, csúcsra néző panorámával és egyszer használatos papír ágyneművel. (A Barakától várjuk, hogy a múltkor ki nem osztott ágyneműket minden érintettnek postázzák! :) Az aznapi 1940 m összesített szintemelkedés után senkinek nem volt szüksége altatóra.

augusztus 1.

Fél 8 körül ébredtünk. A mai csúcsmászás és napfelkelte nézés a ködös hajnalra való tekintettel elmaradt. Fáradtságunknak betudandó, 2 teljes órára volt szükségünk az útrakész állapot eléréséhez, de lassan ez is sikerült.

Lefelé másik utat választottunk _, régi emlékeket idéző, meredek havas részekkel megtűzdelve. Előző nap egy 20-30 fős társaság erről közelítette meg a házat _, reméltük, hogy nekünk is sikerül végigjárni. A szakasz végén kereszteztük fölfelé használt utunkat, így kihagyva a repteret és követve a múlt hónapban feljövetelre használt utat _.

A szint egyre fogyott, csak apró pihenőket tartottunk. Egyre kevésbé esett jól az út végi meredek ereszkedés, így beérve az erdőbe Ancsa futásba kezdett. Végre egy kis változatosság! Szandra és én a nyomába eredtünk. Folyamatosan néztem az órán a szintet és az időt. 1 órára akartunk a parkolóba érni. Versenyt futottunk az idővel. 5 perc késéssel ugyan, de jól esett megérkezni a hidegvízzel teli kádhoz és végre lemosni magunkról a két fárasztó nap porát. 10 perc múlva a többiek is megérkeztek. A visszaút 1525 m ereszkedését és 35 m emelkedését 3 óra 50 perc alatt tettük meg a háztól a parkolóig, a rövid pihenőket is beleszámolva.

Nem kapkodtuk el az ebédet _ és a pakolást __, majd egy csoportkép _ után 3 óra körül indultunk hazafelé, búcsút intve a gyönyörű tájnak. A határhoz érve már nagyon szomjasak voltunk és hidegre vágytunk, ezért kiugrottam a kocsiból, úgyis lassan ment a sor. Mire sikerült vennem egy üveg hideg ásványvizet, a többiek már a határon túl az alagút pénztáránál voltak. Vicces látvány lehetett, ahogy mezítláb egy palack vízzel a kezemben futok az autópálya közepén. Szerencsére az útlevelem nálam volt, aztán végül csak megvártak az alagút előtt. Reméltük, hogy hazafelé is tartani tudjuk a 6 órás menetidőt, de sajnos az útlezárások miatti torlódások megakadályoztak benne. Bettit útközben Tatabányán kidobva 11 körül érkeztünk Budapestre.

Gratulálok minden résztvevőnek! Örülök, hogy veletek lehettem!

  GNU AGPLv3 mrd.hu