bejelentkezés

(regisztráció)

Szólj hozzá! »

név:
[e-mail]:
tárgy:
hozzászólás:
kód: captcha image

Miki – blog

Retyezát

#519 – Miki

2003-08-25 00:00:00

összes kép

2003 augusztus 20-24.

Az előzmények persze sokkal-sokkal régebbre nyúlnak vissza, olyan időkbe, amikről még fénykép sem készült...

Már majdnem összeállt kis csapatunk a május elsejei induláshoz, amikor figyelembe véve a barátok és ismerősök véleményeit az egészet elhalasztottuk augusztusra. A vélemények fele abból állt, hogy elvisz minket a lavina, meg egyébként is veszélyes ott ilyenkor. A másik fele pedig abból, hogy "én is jönnék, ha nyáron lenne". Végül már nem tudtunk ellentmondani.

A továbbiakban voltak időnkénti megbeszélések, illetve minden találkozásunkkor szó esett a témáról, de a konkrétumok nehezen alakultak. Augusztus 18-ára oda jutottunk, hogy többet beszéltünk már róla, mint amennyi időre mentünk, viszont az autók beosztása még kérdéses volt. Aztán ez is kialakult. 3 autó – 11 ember.

augusztus 20.

A hajnali utazás lerövidítése miatt "Retyezáti" Zsombor barátunk lakásán szálltunk meg éjszakára. Így több időnk maradt aludni és később is kelhettünk.

A felkelést kicsit elszámoltuk, amit gyors tanakodás után autópálya matricával próbáltunk korrigálni. A határig eseménytelenül telt az út, gyorsan átjutottunk (kb. 20 perc), majd folytattuk utunkat Déva felé, az egyre sűrűsödő kamionforgalomban, most már 2 autós konvolyban. Az anyagi egyenlőség megmaradása érdekében a másik autó az útdíjat nem az autópályán a franciáknak, hanem egy román rendőrnek fizette ki gyorshajtás címén. 4000 Ft volt.

Útközben vettük fel erdélyi barátunkat és túravezetőnket, akivel így 12 főre emelkedett a létszám. A 3 autó 20 percen belül összefutott és innen már végig együtt tettük meg a hátralevő kilométereket.

A parkolóba megérkezve a helyi illetékes kedvesen a megfelelő helyre terelte az autókat, majd megkérdezte, hogy nem kell-e egy kis pálinka. Gyorsan vettem egy litert. Mint később kiderült nem tettem hiába...

Jó órás pakolás után végre mindenki összepakolta hátizsákját, kinevettük magunkat Tacó heti ásványvízadagján, Zoli kidobta gumikesztyűjét és nekivághattunk a meredek ismeretlennek. Nem jutottunk sokáig máris legomboltak rólunk 50000 leit belépőnek, aztán már mehettünk is tovább. Egy darabig murvás úton haladtunk – közben kis pihenővel, ahol a bátrabbak már belekóstoltak a patakba –, aztán végre betértünk az erdőbe az 1670 méteren lévő Encián (Gentiana) ház felé, ahová 6 óra körül érkeztünk meg. Lajos bácsi kicsit meglepődött, amikor Zoli bemutatkozott – idősebbet várt. Azért a szállásunk rendben volt, gyorsan elfoglaltuk ágyainkat, ki alul, ki fölül. Már mehettünk is fürdeni a patakba, ahol a kijelölt "zuhanyzó" volt. A zuhanyzás abból állt, hogy Zoli fekvőtámaszban merült a víz alá, Zsombi pedig egyszerűen beleült. Én megelégedtem annyi vízzel, amit magamra bírtam fröcskölni.

Ezután gyors vacsora következett és már mentünk is aludni, hogy kipihenten vághassunk neki a másnapi csúcstámadásnak.

augusztus 21.

Hajnali 8 óra előtt arra ébredtünk, hogy Zoli az ágyán ül és ömlik a lábából a vér. Hamar kiderült, hogy mivel nem bírt aludni, kisebb kirándulásra szánta el magát, ami a terep nehézsége miatt ilyen csúfos kudarcba fulladt. Hogy mi volt a nehézség arra, csak az utolsó nap reggelén derült igazán fény...

Rövidebb időre megkérdőjeleződött a legmagasabb csúcs megmászásának esélye, de végül Zoli úgy döntött, hogy nekivág, aztán legfeljebb visszafordul. Így nem sokkal fél 10 után már el is hagytuk a házat.

Az idő borongós volt, de nem hideg, bár előkerültek a pulcsik, amikor elértük a Bukura-nyerget háromnegyed 12 körül. Rövid pihenő után folytattuk túránkat az egyre gyülekező ködbe. Szerencsénkre azonban ahogy közeledtünk a csúcs felé, úgy vonult el utunkból az átláthatatlan fehér massza.

Fölérve egyre tisztuló kilátás fogadott és helyenként a nap is kezdett előbújni. 2509 méteren jártunk, a Pelága csúcson, amely a hegységben a legmagasabb. Az idő fél 2-re járt, így ideje volt az ebédnek. Közben tanakodás kezdődött, hogy merre folytassuk utunkat, és hányan. Zoli ugyanis inkább a rövidebb utat választotta volna, ha nem kérdezem meg, hogy fáj-e a lába. Nem fájt – jött velünk a hosszabbikon.

Meredek köves ereszkedő kezdődött, de baj nélkül jutottunk le az első völgybe. Itt megpihentünk és vízkészletünket próbáltuk pótolni, de a tó környékén túl sok nyoma volt, hogy állatok is járnak ide inni. Ennyire még én sem bíztam a pálinkában... Újabb kaptató következett, de már nem hosszú és elénk tárult a Gáles-tóra néző gyönyörű kilátás.

Útközben vettünk vizet a lefelé rohanó patakból, amelyben már kicsit több bizodalmunk volt. Kicsit megpihentünk útközben, így csak messziről láttuk, amint Gábor elmerül az alattunk elterülő jéghideg tóban. Lent egy csapat ló fogadott és egyre többen kezdtek körém gyűlni, szaglászni, aztán amikor egy szürke a zöld ingemet kezdte kóstolgatni, jobbnak láttam odébbálni.

Negyed 5 körül indultunk tovább, de már mindenki kezdett erősen fáradni. Először a törpefenyők között bújócskázhattunk a szűk ösvényen, aztán beértünk az igazi fenyőerdőbe. Az út sokszor meredek volt és tudtuk, hogy jóval a házunk alatt csatlakozik be a már tegnap este megismert ösvénybe. Útközben megcsodálhattuk Zsombi bátorságát, amikor centiméterekre közelítette meg kitátott szájával a halálosan mérgező légyölő galócát. Szerencsére nem kóstolt bele...

Megnéztük még a Fenyőkközti-tavat, de ez akkor már csak keveseket érdekelt, aztán hamarosan elindulhattunk az utolsó szakaszon, amely bár emelkedett, de mégis ismerős volt és tudtuk, hogy hamarosan a házhoz vezet minket. Sejtettük, hogy nem altatóval fogunk elaludni, bár a tegnap óta mit sem melegedett patak kicsit felébresztett minket a fürdőben, azért a vacsora után gyorsan ágyba kerültünk.

augusztus 22.

Hajnali fél 8-kor még álmosan ugyan, de egyre vidámabban iszogattuk a spriteos üvegből a pálinkát. A reggeli és egyéb készületek elmúltával 9 óra környékén tűző napsütésben vágtunk bele a Retyezát csúcs meghódításába. A már tegnap megismert úton fél 12-re jutottunk a nyeregbe, de a mai napon jobb felé indultunk a még meglehetősen távolinak tetsző csúcs felé. Nehezítésként át kellett másznunk a 2433 méteres Bukura I. csúcson, ahol fél 1 felé ebédszünetet tartottunk. Innentől csak lassan tudtunk haladni, mert a köves lejtőn nem volt könnyű a haladás. Idővel barátságosabbá vált az ösvény, majd 1 óra ereszkedés után elérkeztünk a csúcshoz vezető út utolsó szakaszához. Szinte egyszerre érkeztünk meg Péterrel, aki a rövidebb és kevésbé kitett utat választotta. Itt már többünkön látszott az egésznapos napsütés nyoma, a vörös különböző árnyalataiban.

Innen már a fáradtság és az innivaló hiánya sem kényszeríthetett minket meghátrálásra, így 3 óra előtt már a 2485 méter magas Retyezát csúcson pihenhettünk. Sajnálatos baleset miatt a csúcs kinézete ezen a napon jelentősen megváltozott. Történt ugyanis, hogy miközben elemet cseréltem a fényképezőgépben, 4 darab a kövek közé esett. Így Gábor segítségével el kellett távolítanunk egy sor követ, mire az elemek hozzáférhetővé váltak. Mivel indulnunk kellett, a hegy visszaalakítását már nem vállaltuk...

A neheze azonban csak most kezdődött. Először igen meredek ereszkedés jött, ahol ráadásul Pisti bakancsa felmondta a szolgálatot. Szerencsére volt nála másik cipő, amiben tovább tudott jönni. Hogy lássuk nem csak velünk történik ilyen malőr, találtunk egy másik bakancsot is, aminek talpát már csak néhány öltés tartotta a helyén.

Később lankásabb lett az út, hol kövek között, hol törpefenyvesben vitt, mikor végre erősen balra fordult és gyorsan bevette magát a málnásba, majd az erdőbe és egyre céltudatosabban kezdett haladni a Pietrele turistaház felé.

A csoport eléggé széthúzva érkezett meg a csalódást okozó turistakomplexumhoz, de végül Tacó is befutott illetve sántikált síbotjaival és fájós lábával. A hely szörnyen lepukkant volt, inkább hasonlított egy szeméttelephez, ahol néhányan sátraznak és vacsorát főznek. Az épületek állapota sem rítt ki a szeméttelepből. Itt örültünk meg igazán annak, hogy Zoli csak az Encián házba tudott szállást foglalni.

Szerencsére sört azért lehetett kapni és páran még puliszkát is rendeltünk, de a kiszolgálás lassan ment, így a csoport nagy része nekivágott, hogy még világosban elérje szálláshelyünket. Kimondottan jólesett a túrós puliszka sörrel, de egyre sötétebb lett, így jobbnak láttuk, ha mi is útrakelünk.

Egy darabig lámpa nélkül próbálkoztunk az erdőben, de hamar be kellett látnunk, hogy hasraesés nélkül nem fogunk sokáig jutni. Három lámpánk volt hatunkra, így elég jól láttuk az utat. Sokat segített, hogy az útjelzés sok helyen fényvisszaverős volt, és akár hármat is láttunk egymás után a messzeségben. Egyenletes tempóban kb. 40 perc alatt értünk föl, ami jónak mondható.

A többieknek hála 9 körül elfogyasztottuk második vacsoránkat is, aztán végigélvezhettük Felhő talpmasszázs előadását, melyet Zsombinak nyújtott, végül bedőltünk az ágyba.

augusztus 23.

Mára már eléggé lelohadt a lelkesedés a túrázás iránt, így nem csoda, hogy 9 órakor még reggeliztünk, 10-kor mindenki az ágyán döglött, aztán nagy nehezen elkészült a csoportkép és végül fél 11 körül nekivágtunk a meglehetősen könnyednek tervezett kirándulásnak, melynek végcélja sörözés volt. Volt akinek sikerült tartani a megbeszélteket, volt akinek nem...

Átkeltünk a helyi patakunkon és egy darabig szintben haladtunk az elhagyatott ösvényen visszafelé a völgyben. Később mikor elértük a következő völgyet, azért mégiscsak elkezdett emelkedni az ösvény. Ahogy haladtunk fölfelé lassan-lassan csökkent a növényzet, és amikor már teljesen elfogyott, délben megálltunk ebédelni.

Ágota, Franciska, Péter és én azonban tovább folytattuk az utat, remélve hogy hamarosan elérjük a közelinek remélt tavakat. Ám minden egyes beláthatatlan szint megtétele után csalódnunk kellett, mindig csak egy újabb lapály kezdődött, de tó nem volt sehol.

Aztán egyszer csak izgalmassá kezdett válni a helyzet. Egy félig kiszáradt patakmeder alján medvenyomokat pillantottunk meg. Reméltük, nem fogunk vele közelről találkozni. Mentünk tovább libasorban, velem az élen, amikor egyszer csak 90 fokot jobbra fordultam és mondtam a többieknek, hogy én bizony arra nem megyek tovább egy tapodtat sem. Ronda látvány volt, ami a medvénk által széttépett lóból maradt egy hét után...

Ideje volt megtárgyalni, hogy merre és hányan menjünk tovább, végül sikerült meggyőznünk Pétert, hogy a továbbiakban sem lesznek tériszony szempontjából veszélyes helyek, viszont gyönyörű tóhoz fogunk eljutni, amit ő amúgy is kihagyott az első nap.

Nekivágtunk újra a Gáles-tó felé, lassan meg-megállva, fényképezve. 4 körül a parton elfogyasztottuk elemózsiánk maradékát, aztán jobbnak láttuk, ha nekivágunk a Pietrele ház felé vezető útnak és reménykedtünk, hogy még ott találkozunk a többiekkel a 3 órára megbeszélt találkozó ellenére. Mindössze negyed órával kerültük el egymást, mikor 6 óra körül alaposan elfáradva megérkeztünk a házhoz.

Szerencsére sör volt – ha nem is nagyon hideg – és puliszkát is hamar kaptunk, így nem koplaltunk sokáig.

Még éppen világosban érkeztünk szálláshelyünkre, ahol még egy kis vacsora is maradt nekünk. A fürdést valahogy nem siettettem, így besötétedett mire egyedül nekivágtam a fürdőszoba felé vezető útnak. Végül jobbnak láttam, ha a medvekalandra való tekintettel ma csak a dézsáig megyek és abban pancsolok egy kicsit...

augusztus 24.

Korán keltünk, mert össze kellett pakolnunk és hosszú út várt még ránk a mai nap. Zsombi elment Zolival megnézni a baleset helyszínét. Szörnyülködve jött vissza és mesélte, hogy négykézláb kellett másznia a törpefenyők alatt...

Reggel 7-kor már túl voltunk a reggelin, elkészült Lajos bácsival a csoportkép, és 7.20-kor elindultunk lefelé. Hamar leértünk, fél 10-kor megtörtént a pénzosztás a parkolóban, elbúcsúztunk egymástól és újra autóval Vajdahunyad vára felé vettük az irányt.

Bár a vár folyamatos rekonstrukció alatt van, a környék rettenetesen nézett ki. A várárokban a rengeteg szemét között fürdőzött a környék lakossága, a várral átellenben pedig vastag sárgás füstöt eregetett néhány kémény a helyi, háború utáni állapotban lévő gyárban.

Dél elmúlt mikor tovább indultunk, ezért nem csoda, hogy útközben megéheztünk. Az ebédet Aradon terveztük elkölteni. Kerestünk egy pizzériát és reméltük, hogy magyarul is leadhatjuk a rendelést, de végül maradt a mutogatás... Szerencsére Péternek sikerült egy automatából pénzt kicsikarnia, így végül nem mosogatással egyenlítettük ki a tartozást a finom ebédért!

A határon gyorsan átjutottunk, és az otthonlét jóleső örömével indultunk Budapest felé. A Déli előtt elhaladva Zsombinak még pont egy órája maradt, hogy kiérjen felesége elé a vonathoz...

VÉGE

  GNU AGPLv3 mrd.hu