bejelentkezés

(regisztráció)

Szólj hozzá! »

név:
[e-mail]:
tárgy:
hozzászólás:
kód: captcha image

Miki – blog

„Síboarddal” Chopokon,
avagy első élményem egy Burton Splitboarddal

#520 – Miki

2001-12-31 00:00:00

2001. december 29-30.

Az egész úgy kezdődött, hogy tizen felkerekedünk, és Szilveszter előtt eltöltünk pár napot a chopoki Kamenna turistaházban. Ahogy telt az idő, úgy apadt kis csapatunk létszáma négyre. Ekkor döntöttük el, hogy túrasízni fogunk, és bebarangoljuk a környéket. Persze nem állt rendelkezésünkre négy darab túrasí, valahonnan össze kellett kunyerálni őket. Minthogy tavaly (2000) decemberben súlyosan megfertőződtem a snowboard mániával, arra gondoltam, hogy ezt az alkalmat sem kellene elszalasztani, hogy kedvenc sportomnak hódoljak, és kölcsön kértem egy Burton SPLT66 típusú két fél darabbá szedhető snowboardot.

Az ismerkedés rövid volt, de ígéretes. Kb. fél óráig próbálgattam az ötletes szerkezet működését a szőnyegen, aztán úgy döntöttem, hogy nehezebb körülmények között is megbirkózok majd vele. Nem is tévedtem sokat, de ne vágjunk a dolgok elébe... Gyorsan bepakoltam a szükséges alkatrészeket a táskámba, majd a biciklimre pattantam nyakamban a boarddal és már indultam is Zoliékhoz, hogy ne kelljen hazáig cipelnem. Otthon már csak a kötést kellett leszednem kedvenc deszkámról, hogy minden szükséges meglegyen a nagy túrához.

Másnapra kiderült, hogy a két lány megbetegedett, így csak ketten vágtunk neki az útnak Zolival, hajnali 5-kor indulva. Magyarországon kezdetben ónos eső, később vizes hó esett, így nem tudtunk igazán gyorsan haladni. Bár Szlovákiában már nem esett csapadék, végig hóban mentünk, mert nem sózzák, csak kotorják az utakat. 9-kor érkeztünk meg, majd gyorsan átöltöztünk és nekiálltunk a „léceket” felszerelni.

Úgy terveztük, hogy a négyüléses felvonót kihasználjuk, és csak a végétől talpalunk, ahol a csákányosnak kellene járnia elegendő hó esetén. Mivel csúszni most még nem akartunk ezért a boardot túraléccé kellett alakítani. Először a kötést kellett felcsavarozni, mert arra otthon sajnos nem volt lehetőségem. A szerelés nem okozott nagy problémát, bár elsőre csak négy csavarral sikerült felfogatnom a tárcsát (ez rögzíti a kötést a deszkán), és csak hazaérve derült ki, hogy megy ez hárommal is. Próbáltam a tárcsát amennyire csak lehet a deszka vége felé tolni, hogy könnyebben tudjak szűzhavazni, de ennek sajnos az lett a következménye, hogy síléc módban a kötés a léc középvonalától arrébb került, így használhatatlanná téve a sílécet. A nagy lábam és cipőm miatt szerettem volna a hátam felé is eltolni a kötést, hogy a cipőm orra kevésbé érjen a hóba kanyarodáskor, de ez is csak másodszorra sikerült otthon. Mivel ezen a deszkán kicsivel magasabban áll az ember, mint egy hagyományoson, így kevésbé érhet le a cipője orra.

Ezek után könnyedén két darabba kaptam a deszkát, ahogy a szőnyegen már elpróbáltam, de még rá kellett rakni a fókát (ez egy szőrös valami, amit a léc aljára ragasztanak; csak előre engedi csúszni a lécet így lehet emelkedőnek felfelé haladni). Ez még vadi új volt, soha nem használták. A ragacsos feléről letéptük a papírt, aztán beállítottuk a méretét és felragasztottuk a deszka aljára. Hamar kiderült azonban, hogy sikerült fordítva felszerelni, így előre nem tudnánk haladni, ellenben hátrafelé remekül csúszna. Mindez azért történt, mert ellentétben az igazi sílécekkel, ahol egy kis gumis füllel kell a léc elejére rögzíteni a fókát, itt ennek a fülnek pont hátra kellett kerülnie. Másodszorra már jól sikerült, beszállhattunk a liftbe.

A felvonó tetején szeles idő fogadott minket, ezért indulás előtt még összehúztuk a zsinórokat ruháinkon, aztán nekivágtunk a 600 méteres szintnek. Gyorsan magunk mögött hagytuk a síházat, könnyedén haladtunk, csak a szél próbálta néha utunkat állni egy-egy arcunkba vágott hócsomóval. Közben kezdtem rájönni, hogy az első látásra logikusnak tűnőtől eltérően jobb lett volna, ha a board jobb oldalát a bal lábamra veszem a balt pedig a jobbra, így a sok apró kiálló mütyűr kevésbe akadhat össze, és kevésbé karistolja a másik oldalt. Csakhogy ehhez ki kellett volna cserélnem a kötéseket, mert a síléctől eltérően itt bizony nem mindegy, hogy melyik láb melyik kötésbe kerül. Lecsatolni, ehhez nem volt akkor sok kedvem.

Az út harmadánál aztán megtörtént a baj. A kötéstartó lap nyitófüle egyik lépésnél beleakadt az ellenoldali kötésből kiálló egyik csavarba, és kioldott. A kötés félig kiugrott a helyéről és így a sarokmagasító valahogy kibicsaklott, majd a műanyag tartója három darabba törött. A darabokat felszedtem, de sajnos a magasítás hiánya a meredek emelkedőn kellemes vádlinyújtó gyakorlattal ért fel. A másik kötésen inkább visszacsuktam a sarokemelőt, és innentől kezdve figyeltem, nehogy megint összeakadjon és kinyíljon valamelyik kötés. Míg fölértünk háromszor kellett visszanyomnom a kinyílt pöcköt, de már nem lett baj belőle. Helyenként, ahonnan a friss havat elfújta a szél, csak firnes (fagyott, kemény tetejű hó) havon tudtunk haladni, ami nekem igen nehezen akart sikerülni, pedig Zoli viszonylag egyszerűen átkelt rajtuk túralécével. Amikor megelégeltem előszedtem a firnvasat (ez egy fogas vasdarab, ami a léc két oldalán belenyúlik a hóba és csökkenti a visszacsúszás lehetőségét), ami jelentősen megkönnyítette a haladást. Könnyen felszerelhető, de le kellett hozzá csatolnom, mert a nagy cipő miatt a kötést nem tudtam kellően előrebillenteni.

Végre fölértünk. A turistaházban bejelentkeztünk éjszakára, és rendeltünk egy káposztalevest. Közben megnéztük az órát és csodálkoztunk, hogy milyen hamar felértünk, mindössze másfél óra alatt. Később kiderült, hogy fél órát késik, de így is meg voltunk elégedve magunkkal. Az ebéd, a koránkelés és a fárasztó menetelés hatására rövid pihenőt engedélyeztünk magunknak, de egyikünk sem ébredt fel az órám csipogására 3-kor. Így a nap hátralévő részének már lőttek, besötétedett mire felébredtünk. Nem bántuk nagyon. Tettünk egy kis sétát a ház körül a tomboló szélviharban, felszaladtunk a csúcsra, de persze nem láttunk semmit. Jó hasznát vettem snowboard-bakancsaimnak, amik sokkal jobban vették a csúszós kőakadályokat, mint Zoli barátom merev túrasí-bakancsai. A bőséges és olcsó vacsorát jó étvággyal pusztítottuk el. Utána felkészítettük talpainkat a másnapi csúszásra. Le kellett tépni a fókákat a sítalpakról és nekem persze snowboardot kellett eszkábálnom egy pár sílécből. A két zsinór meghúzásával oldódott a kötés, és már külön is volt. A firnvas egy szempillantás alatt kipattant a helyéről. A két csupasz lécet egymásmellé illesztve, csak az elején és végén lévő kallantyúkat kellett bepattintani és már boarddá is alakultak a sílécek. A kötések enyhe csavaró mozdulattal kerültek a helyükre, majd a kioldó zsinór visszahúzásával már rögzültek is új helyükön. Az egész átalakítás nem tartott tovább, mint amennyi idő alatt leírtam.

Reggel 8-ra kértük a reggelit. Finom teát kaptunk és sonkás tojást bőségesen. Panaszra nem volt okunk. Gyorsan összeszedelőzködtünk, és már a szabadban is voltunk, ahol szerencsére csökkent a szél tegnap óta, viszont nőtt a köd és a hó is elkezdett esni, ezért nem terveztünk komolyabb túrát. Semmi nem szeghette kedvünket, felcsatoltunk és a néhol kilátszó kövek között óvatosan a sípályára lavíroztunk. Első lelkesedésünkben gyorsan ereszkedtünk, és csak későn kapcsoltunk, hogy bizony most vissza is kell mászni! Végül is ezért jöttünk! Előkerültek a hátizsákból az összehajtogatott fókák, de bizony rendesen összeragadtak! Végül ketten álltunk neki, mintha kötélhúzás lenne és nagy nehezen sikerült is újra teljes hosszukban meglátnunk őket. A felragasztás már gyorsan ment. Kezdhettünk megint talpalni fölfelé, ami legalább olyan lassan ment, mint amilyen gyorsan leértünk. Cikk-cakkban haladtunk a meredek pályán fölfelé, az út csak nem akart véget érni. Ilyenkor jó szolgálatot tettek a nem teleszkópos síbotok, amik lefelé menet antennaként meredtek az égnek a hátizsák oldalából. Legközelebb azért szerzek inkább teleszkóposat...

Fönt megint kezdődött az átalakítás. Fóka le, kötés le, lécek össze, kötés föl, mondom kötés föl! Valahogy nem akart. Hiába rángattuk a zsinórt, nyomtuk a piros pöcköt, csak nem akart bezáródni kettőnknek sem. Megtisztítottuk a hótól, levéve működött, föltéve nem. Aztán öt perc szenvedés után csak bezárult valahogy. Azóta azt gondolom, hogy ha a nehezebben záródó kötést tettük volna fel először, talán könnyebben ment volna a manőver, de az is lehet, hogy nem.

Tettünk még néhány kört, de a későbbiekben már nem okozott ilyen nehézséget a kötések felszerelése, és a fókák ragacsossága is lecsökkent annyira, hogy már nem kellett kötélhúzást játszanunk. Az idő gyorsan telt, egyrészt mert fönt mindig várni kellett, hogy a köd kicsit oszoljon és megláthassuk a buckákat, másrészt viszont a túrasít nem lehet összehasonlítani sebességben egy sífelvonóval.

Hamar eljött az ebédidő, amit a házban egy virsli elfogyasztásával töltöttünk, aztán kénytelenek voltunk a nagy hátizsákokat is a vállunkra venni. Délelőtti csúszkálásaink színhelyét hamar magunk mögött hagytuk, és itt kezdődött az igazi élvezet! Ritkásan álló törpefenyvesben hasítottuk a friss havat. A fák maximum fél-egy méter magasságban látszottak ki, így jól belátható volt a terep. Hogy a működő sípályát minél kevésbé érintsük, kicsit jobbra tartottunk, ami mint később kiderült, nem volt a legjobb ötlet, ha a snowboardozást tesszük az első helyre, de ha egyéb kihívásokat is szívesen fogadunk, akkor akár jó szórakozásnak is hívhatom! Lényeg, hogy a felvonó alá kerültünk, ahol nagy lendülettel kellett volna áthaladni egy hosszú vízszintes részen. Az én lendületemet sajnos derékba törte egy a párás szemüvegem miatt észre nem vett bucka, amikor is egyszer csak a hóban eltemetve találtam magam. Feltápászkodva még csúsztam egy keveset, de a lejtő megszűntével kénytelen voltam lecsatolni. A hó combközépig ért egészen addig, amíg nem kezdtem el kicsit mozgolódni, ekkor ugyanis mellkasig merültem el a fehér „áldásban”. „Csak” száz méter. Bevágtam a boardot magam mellé a hóba, és abba kapaszkodtam, hogy könnyebb legyen lépni. Lassan, de biztosan haladtam, bár leizzadtam rendesen mire véget ért az út! Itt úgy döntöttünk, hogy a pályára visszatérni már úgysem tudunk, inkább az erdőn keresztül megpróbálunk az alsó tárcsás felvonóhoz kilyukadni. Estem-keltem a fák között, ami nem volt könnyű egy nagy hátizsákkal együtt, de azért csak megérkeztünk a felvonó aljához.

Bíztunk benne, hogy a jegyeket nem kérik, mert az nekünk bizony nem volt, de a sepregető liftes szó nélkül engedett minket beszállni. Zoli ment elsőnek, aztán én kaptam kezembe egy tárcsát, de nem maradt időm a lábam közé venni, már indult is. Én persze nem engedtem el, de nem tudtam a csúszós rúdon feljebb tornázni magam, így aztán tartottam. Először behajlított karral, aztán kinyújtva, végül már teljesen elzsibbadva mondogattam magamban: azért sem engedem el, azért sem! Nagyon lassan fogyott el ez a rövid kis szakasz, de megcsináltam! Megérkeztünk a kocsihoz. Bepakoltunk és még világosban elindultunk haza. A splitboard jelesre vizsgázott!

Néhány jótanács leendő felhasználóknak: A kötés felszerelését érdemes otthon gyakorolni, szintúgy a fókát méretre állítani. A kötés rögzítéséhez, oldásához való hevedert helyezzük a láb külső oldalára, hogy menet közben nehogy beakadjon, és leoldjon a kötés.

A léceket túrázáshoz cseréljük meg, hogy az apró kiálló pöckök ne tudjanak összeakadni lépegetés közben.

Kötés vásárlásakor figyeljünk, hogy a cipőt lefogó hevederek rögzítése lehetőleg ne kiálló csavarokkal történjen, vagy ha mégis így van, akkor próbáljuk valami műanyaggal bevonni, hogy ne karistolja össze az időnként odatévedő léc szélét.

A board szereléséhez legyen nálunk 10-es kulcs, csillagcsavarhúzó és 5-ös imbuszkulcs. Ezekre csak komolyabb állításokhoz van szükségünk, a board-léc átalakítás és fordítva semmiféle szerszámot nem igényel.

  GNU AGPLv3 mrd.hu